Olasz utakon

Elköszöntünk Anjától, Goa kutyától és a ljubljanai szupermodern palotától. Okulva az első útszakasz tapasztalataiból, mára egy 400 km-es szakaszt jelöltünk ki: Ljubljana – Lago di Garda. 8 óra alatt nyomtuk le, átlagsebesség 60, 2 megálló, semmi játszótér, egyre hülyébb játékok az autóban, Zoé nehezen alszik el és nem is bírja sokáig, szegény, nehezen viseli ezt az autózást. Én valahol Treviso után vesztettem el az életkedvemet, Ádám szívósabb, pedig ma majdnem végig ő vezetett, de Vincenza előtt már ő könyörgött, hogy menjünk fel az autópályára. Az észak-olasz országutakra gondolván ugyanis nehogy valami romantikus, falombok alatt, zöld lankák közt kanyargó aszfaltcsíkot képzeljünk el, a valóságban egy végtelenül unalmas dolog ez, rengeteg körforgalommal, egymást érő lakott területekkel, és szinte folyamatos 50 km-es sebességkorlátozással, ehhez kell hozzáadni még a teherautókat. Szóval Vincenzánál, kevesebb mint 100 km-re a mai úti célunktól feladtuk a spórolást és irány a sztráda. Ádám ekkor még viszonylag magánál volt, aztán az elképzelhetetlen mennyiségű és sűrűségű autó és kamion között a visszapillantóban arra lettem figyelmes, hogy kezd lejjebb csúszni az ülésen, és a szemhéjai is megereszkednek. Hamarosan elhaló hangon vetette fel egy sofőrcsere lehetőségét. Erre aztán mégsem került már sor, mert bár nehezünkre esett elhinni, de közben ideértünk a Garda tóhoz. Begurultunk az első kempingbe. Zoé végre kiszabadulhatott, bevágódtunk a homokozóba, aztán megágyazás közben majdnem sikerült elvesztenem a slusszkulcsot. A pótkulcsunk pedig nem elég, hogy egyetlen ajtót nyit az 5-ből, de indítani sem lehet vele. Ádám bölcsen elvitt vacsizni, és egy ráérős pizzázás után tényleg az első mozdulattal megtaláltam az elveszettnek hitt kulcsot. Apró bosszúság egy hosszú nap végére.