Az eltűnt cipó nyomában...

Most már ideje volt, hogy ha már Rozi átadta a mikrofont, akkor írjak én is. Az alapoknál próbálom folytatni, hiszen ezt az univerzumot, amibe belekerültünk, még mi is épp hogy csak egy apró résen keresztül érzékeljük.

Ha még nem tette fel senki a kérdést, akkor megteszem most: miért éppen a kenyér? Hamvas az Unicornisban többek között így fejezi be: "Amit kívánsz, mondd el egyetlen mondatban. (...) Megtudni azt, amit mindenki tud." Kenyeret sütni mindenki tud – nincs benne semmi ördöngősség. Jó kenyeret viszont kevesen, teszi hozzá Jean-Francois Berthellot.

A házi kenyérsütésnek ma reneszánsza van. Nagymamám így mesélte: anno náluk Sepsiszentgyörgyön úgy volt, hogy heti egyszer otthon megdagasztották a három kenyérre való tésztát, majd korán reggel a nagyim átvitte a mellettük lévő pékségbe, ahol bérbe megsütötték nekik a kemencés erdélyi kenyeret, feketére, hogy le kellett ütni a kés nyelével a legkülső héjat.

Jean Francois Berthellot (JFB) és felesége Cécile 1987-ban jöttek ide a Lot-et-Garonne vidékére két lányukkal és az akkor pár hónapos Gabriel fiukkal egy decemberi napon. A farm azelőtt teljes egészében a dohánytermesztésre szakosodott. Mikor megjöttek villany és fűtés nem volt, az egyetlen működő kandallóval rendelkező nappaliban aludtak mindannyian. Szép lassan aztán elkészültek a padláson a szobák, majd a fürdő is (közel 10 év alatt). Az elején gyümölcsösük volt: barack, cseresznye, alma, szilva, körte. Az egész vidéken gyakori késői fagyok és a tavaszi jégesők sok gazda hitét próbára tették. A Berthellot család is több jégesőt élt meg: volt hogy 15 perc alatt lett oda az egész évi dinnye...Minden esetben óriási volt a trauma. Mégis ezek nyitottak végül új utat abba az irányba, ami ma itt folyik. Mindig is szenvedélyesen érdekelték a régi kultúrnövény fajták, így 2000 környékén JFB az INRA (Institut National de la Recherche Agricole) gyűjteményéből kikért 23 búzafajtát és elkezdett kísérletezni velük. Évről évre nőtt a farmon befogadott fajták száma, mígnem a világ 5 kontinenséről mindenhonnan kapott mintákat, amiket felszaporított; így alakult ki mára egy dinamikus megőrzésnek elnevezett módszerben fenntartott, szinte egyedülálló gabona kollekció. Dinamikus pedig azért, mert nem pusztán megőrzésről van szó, hanem évek sora alatt keresztezéssel és szelekcióval új fajták előállítása is történik. Miért van ennek jelentősége?

Azelőtt, vagyis évezredeken keresztül a parasztok voltak azok, akik szelektáltak és időről időre talán nem is tudatosan de így új fajtákat állítottak elő. Ezek a fajták akkor még, a módszerből következően mindig is a tájba illeszkedtek, mindig is az adott tájhoz alkalmazkodtak a leginkább, hiszen ott alakultak ki. Ezért nevezték el őket tájfajtáknak. Amikor azonban a technológia lehetővé tette, elindult a modern nemesítés a maga útján, szétválasztva a parasztok évezredes rituáléjából (nevezetesen a szelektálás, a magok megőrzése a következő évre és így az utánvetés) születő fajtákat a laboratóriumokban előállított és minden tekintetben az ipar követelményeinek és igényeinek megfelelő modern fajták piaci megjelenésétől.

Kicsit leegyszerűsítve a dolgot arról van szó, hogy kb. 1920 óta kizárólag a fent említett módon laboratóriumi nemesítés folyik, így a gazdák legnagyobb része (Európában és Észak-Amerikában legalábbis) szinte csak az innen kijövő magokat veti és így érthető módon a parasztok által azelőtt spontán vagy tudatosan előállított új fajták kialakítása is megszűnt.

Vagyis: ami itt folyik az egyszerre szimbolikus és egyszerre nagyon konkrét és óriási jelentőségű. Szimbolikus, mert a vetőmagok kontrollálásának kapitalista módszerei (transznacionális cégek szellemi szabadalmi jogokkal védett hibrid és GM fajtái) a genetikai fasizmushoz (JFB) közelednek és szembeszállni ezzel 45 hektáron, ahhoz mégiscsak kell kurázsi. Ugyanakkor nagyon is konkrét, hiszen kézzelfogható alternatívát ad számtalan paraszt kezébe: olyan ellenálló fajtákat, amik nincsenek levédve szellemi szabadalmi jogokkal, és amiket minden parasztnak magának kell idővel felszaporítania éppen azért, hogy az adott tájhoz újra alkalmazkodjanak a magok.

Mindemellett az évek során körvonalazódtak JFB számára a gluténérzékenység körüli problémák okai (Franciaországban ez rendkívüli méretek ölt ma) és egyáltalán a valóban tápláló kenyér eltűnésének okai. Lévén eléggé biodinamikus, JFB az Egészet egyben akarja megérteni: társadalmi, politikai, spirituális, ökológiai, az ember egész-ségére gyakorolt hatások, a történelmi távlat és a térbeli tudások tekintetében leszűrni mindazt, ami tudható a búzamagról, malmokról, a kovászról, a tésztáról, a kemencében sült kenyérről. Valódi kutatói hozzáállás a szó legnemesebb értelmében. Kurzusokat tart, előadásokat, 2009-ben egy gigantikus paraszt-pék találkozót szerveztek a farmjukon 150 ember részvételével.

Ma a volt dohányszárító hangárban van az összes vetőmagszelektáló gép, a magok tárolása, hántolása, tisztítása és őrlése is itt folyik az Astrié fivérek által készített malmukkal. Közvetlenül mellette egy garázsból lett kialakítva a pékség. Spanyol tervek alapján készült a kemence, ahol egyszerre kb. 60 kg kenyeret sütnek, ebből van három-négy forduló hétfőn és péntekenként. Az értékesítés egyszerre több fronton történik: piac kedden (Agen) és szombaton (Bordeaux), biobolt Port Saint Marie-ban és Agenben, és a sütések napján rengetegen jönnek a farmra is a kemencéből frissen kivett kenyérért. Egy ilyen pillanatban érkeztünk meg mi is több mint egy hónappal ezelőtt.

Az asztalon bor, sajt, a levegőben a frissen sütött aznapi kenyér illati leng.

És azóta nem szűnik a felfedezés: a tűz illata, a hideg, csípős reggelek napfelkeltéi a szőlőben, bordeaux-i borok íze, az egy-helyben-levés hatása, sétáink a környéken Zoéval, őzek lesése, tai-ji a kertben az öreg tölgy alatt, mandula törés október végén kint a mezőn, a pékség takarítása Arvo Pärt csodálatos zenéivel, Gaby tészta-gyára, a gabona kollekció gyöngyszemei a dobozokban, Cécile gyönyörű hangja ahogy Bachot énekel este, Rozi francia-spanyol órái, a sütések végén az olivás „fugace” megosztása a barátokkal, magok vetése, krumpli betakarítása, disznók etetése, óriás vacsorák, hideg éjszakák, vadászpuskák hangja, a cicák, a juhok, akikkel Zoé nagy barátságba keveredett...Megannyi apró pillanat, kóstoló egy életformából, ami egyszerre van nagyon távol és mégis rendkívül közel.

És persze vannak nehézségek is: de vissszaadom a szót Rozinak:)

Oszi tajak

Pillanatok kis csaladunkkal

Le Roc szavakban

(Rozi) Két hete vagyunk Le Roc-ban, de az idő furcsán telik, egyszerre sokkal többnek is tűnik és ugyanakkor van valami belassultsága is – hiszen itt egészen már a ritmus. Nagyobb távlatban szemléli itt az ember a dolgokat az időben is, és mintha a szellem szintjén is nagyobb távlatok nyílnának meg. Ma Zoéval délután csak üldögéltünk a fűben, nagyon szépen sütött a nap és megint enyhe az idő, szóval lehet még üldögélni odakint, rakosgattuk a botokat, gesztenyét, falevelet, csigaházat, termésmagokat a kis vödrébe, figyeltük a madarakat az égen, hallgattuk egy távoli kakas hangját, aztán hintázott egyet a függőágyban, miközben én kiteregettem (napokig vártam erre a jó idő adta lehetőségre), és alig csináltunk valamit, mégis vagy éppen ezért, annyira felfrissültünk... Rajta ez abban nyilvánult meg, hogy a délutáni alvás jóval eltolódott, bennem pedig úgy jelentkezik, mintha a tágas tér, amiben alkalmunk van nap mint nap Lenni, sokszor gondolatok nélkül, csendben, mintha ez a tér átmosott, kinyitott volna. Nagyon jó érzés. (Valami ilyesmit éreztem, mikor Zoéval a hasamban jógáztam.)

Nem kell semmit tenni, kigondolni, csak lenni és hagyni, hogy belém költözzön ez a táj, ez a tágas tér.

A megérkezés estje Ádámban és bennem is erős emléket hagyott. Aznap is hosszú autózást nyomtunk, mert volt egy érdekes megállónk közben (erről külön írunk egy bejegyzést), és este, esőben, nyűgösen értünk fel a Garonne folyó felett, a dombok között megbújó farmocskához. Az épületek beleolvadtak az esti sötétségbe, csak a pékségből szűrődött ki fény. Betértünk, és odabent olyan finom meleg fogadott minket, frissen sült kenyerek, finom fehér bor, sajt, kolbász került a kisasztalra, Jean Francois kedvesen üdvözölt, és Zoé hihetetlenül megnyugodott. Majdnem el is felejtette, hogy milyen éhes, egy ideig boldogan szaladgált... Megismerhettük Cécile-t, a „gazdasszonyt”, és egy-két kedves barátjukat is, Mariet, aki shiatsu masszőr, Denist, a fizikust, aki munkahelyét feladva egy kis hajón körbehajózta a fél világot, hogy testközelből tapasztalhassa meg a természeti jelenségek fizikáját és Francist, aki, hát aki egy jelenség, egy kiöregedett rocker és egy francia alternatív művész furcsa ötvözete, félhosszú ősz hajjal, mindig garbóban – teljesen nomád körülmények között él egy közeli erdőben. Mindenkivel együtt igazán szép fogadtatásban volt részünk, és az emberek erős kisugárzása és jelenléte megerősített abban, hogy jó helyre érkeztünk.

Azóta lassan beledolgozódunk a mindennapokba. Én elsősorban Zoéval múlatom az időt, kint és bent. Főzünk, segítünk a konyhában, meglátogatjuk a tyúkokat, juhokat, disznókat, Mouche kutyát vagy a két fekete cicát, függőágyban ringunk, töltődünk a természettel. Ha pedig alszik, bekapcsolódom amibe lehet, szőlőt szüreteltünk, cizelláltuk (vagyis megtisztítottuk, hogy eladható formába kerüljön), szőlőlevet készítettünk Cécile-lel, takarítok a pékségben, egyik délután pedig mandulát szüreteltünk. Talán ez tetszett legjobban – vékony bambuszbottal leütögettük a termést, aztán összeszedtük a földről, egészen átmozgatott, előbb a sok nyújtózás aztán a guggolva keresgélés, és külön zamatot adott a gondolat, hogy ezt sok sok ezer éve ugyanígy teszik az emberek a világon mindenfelé. Közben Zoé szőlőt csipegetett és a mandulákat szortírozta.

Azért ha rossz idő van, nem mindig olyan vidám itt, nem könnyű feltalálni magamat. Elkezdenek hiányozni az otthoniak, az ismerős helyek, az ismert lehetőségek. Itt újra meg kell ismerni a mindennapokat, mit lehet tenni egy olyan házban, ahol nincs kisgyerek, ugyanaz a két doboz játékunk van, ugyanaz a pár könyv, és nem lehet átugrani, hogy Klárival, Momóval, Andrissal játsszunk egyet, és anya sem mehet el hétfő este táncolni, hogy kikapcsoljon... Persze lassan mindez „megoldódik”, jobb pillanatokban sikerül csak úgy hagyni, hogy megmutatkozzon a hely és benne mi magunk, na meg nem utolsósorban az itt élő kedves emberek, Cécile, Jean Francois és a fiuk, Gabriel (aki velünk egyidős és szintén a gazdaságban dolgozik), akikben igazán van felfedeznivaló mélység és inspiráló tudás. És a rosszabb pillanatokban... na arról nem írok :) nyűg-nyavalya-önostorozás-egymásizélgetése :) szerencsére eddig sikerült túljutni rajta.

És rengeteg apróság, amiről még lehetne mesélni... gyönyörű zenéket hallgatunk reggeli közben, mindig együtt eszünk, vasárnap sosincs munka, de van szép ruha, meseszép napfelkelte, költöző madarak óriási rajai, őzek, frissen szedett gomba, Zoé – aki röfög, ha meglátja a malacokat és új szót tud: apétit, és Teti-nek hívja Cécile-t, (anyát meg csak „nyanyá”-nak), kandallóban égő tűz a nappaliban, illatozó levendulacsokrok a házban, és … átadom a szót Ádámnak :)

Le Roc farmja kepekben

a mi hazunkbol

a mi hazunk

Gaby haza, es jobbra a pekseg epulete latszik kicsit

a szobank, rumlisan

szoba 2.

Zoe, Muouche kutyus es a fold

Gaby lakas felul

Gaby lakasa felul, alul Iris metszetkeszito-muhelye

napfelkelte a szolobol

ez lett a hinta

szolot cizellalunk Gabyval