(Rozi) Két hete vagyunk Le Roc-ban, de az idő
furcsán telik, egyszerre sokkal többnek is tűnik és ugyanakkor
van valami belassultsága is – hiszen itt egészen már a ritmus.
Nagyobb távlatban szemléli itt az ember a dolgokat az időben is,
és mintha a szellem szintjén is nagyobb távlatok nyílnának meg.
Ma Zoéval délután csak üldögéltünk a fűben, nagyon szépen
sütött a nap és megint enyhe az idő, szóval lehet még üldögélni
odakint, rakosgattuk a botokat, gesztenyét, falevelet, csigaházat,
termésmagokat a kis vödrébe, figyeltük a madarakat az égen,
hallgattuk egy távoli kakas hangját, aztán hintázott egyet a
függőágyban, miközben én kiteregettem (napokig vártam erre a jó
idő adta lehetőségre), és alig csináltunk valamit, mégis vagy
éppen ezért, annyira felfrissültünk... Rajta ez abban nyilvánult
meg, hogy a délutáni alvás jóval eltolódott, bennem pedig úgy
jelentkezik, mintha a tágas tér, amiben alkalmunk van nap mint nap
Lenni, sokszor gondolatok nélkül, csendben, mintha ez a tér
átmosott, kinyitott volna. Nagyon jó érzés. (Valami ilyesmit
éreztem, mikor Zoéval a hasamban jógáztam.)
Nem kell semmit tenni, kigondolni, csak
lenni és hagyni, hogy belém költözzön ez a táj, ez a tágas
tér.
A megérkezés estje Ádámban és
bennem is erős emléket hagyott. Aznap is hosszú autózást
nyomtunk, mert volt egy érdekes megállónk közben (erről külön
írunk egy bejegyzést), és este, esőben, nyűgösen értünk fel a
Garonne folyó felett, a dombok között megbújó farmocskához. Az
épületek beleolvadtak az esti sötétségbe, csak a pékségből
szűrődött ki fény. Betértünk, és odabent olyan finom meleg
fogadott minket, frissen sült kenyerek, finom fehér bor, sajt,
kolbász került a kisasztalra, Jean Francois kedvesen üdvözölt,
és Zoé hihetetlenül megnyugodott. Majdnem el is felejtette, hogy
milyen éhes, egy ideig boldogan szaladgált... Megismerhettük
Cécile-t, a „gazdasszonyt”, és egy-két kedves barátjukat is,
Mariet, aki shiatsu masszőr, Denist, a fizikust, aki munkahelyét
feladva egy kis hajón körbehajózta a fél világot, hogy
testközelből tapasztalhassa meg a természeti jelenségek fizikáját
és Francist, aki, hát aki egy jelenség, egy kiöregedett rocker és
egy francia alternatív művész furcsa ötvözete, félhosszú ősz
hajjal, mindig garbóban – teljesen nomád körülmények között
él egy közeli erdőben. Mindenkivel együtt igazán szép
fogadtatásban volt részünk, és az emberek erős kisugárzása és
jelenléte megerősített abban, hogy jó helyre érkeztünk.
Azóta lassan beledolgozódunk a
mindennapokba. Én elsősorban Zoéval múlatom az időt, kint és
bent. Főzünk, segítünk a konyhában, meglátogatjuk a tyúkokat,
juhokat, disznókat, Mouche kutyát vagy a két fekete cicát,
függőágyban ringunk, töltődünk a természettel. Ha pedig
alszik, bekapcsolódom amibe lehet, szőlőt szüreteltünk,
cizelláltuk (vagyis megtisztítottuk, hogy eladható formába
kerüljön), szőlőlevet készítettünk Cécile-lel, takarítok a
pékségben, egyik délután pedig mandulát szüreteltünk. Talán
ez tetszett legjobban – vékony bambuszbottal leütögettük a
termést, aztán összeszedtük a földről, egészen átmozgatott,
előbb a sok nyújtózás aztán a guggolva keresgélés, és külön
zamatot adott a gondolat, hogy ezt sok sok ezer éve ugyanígy teszik
az emberek a világon mindenfelé. Közben Zoé szőlőt csipegetett
és a mandulákat szortírozta.
Azért ha rossz idő van, nem mindig
olyan vidám itt, nem könnyű feltalálni magamat. Elkezdenek
hiányozni az otthoniak, az ismerős helyek, az ismert lehetőségek.
Itt újra meg kell ismerni a mindennapokat, mit lehet tenni egy olyan
házban, ahol nincs kisgyerek, ugyanaz a két doboz játékunk van,
ugyanaz a pár könyv, és nem lehet átugrani, hogy Klárival,
Momóval, Andrissal játsszunk egyet, és anya sem mehet el hétfő
este táncolni, hogy kikapcsoljon... Persze lassan mindez
„megoldódik”, jobb pillanatokban sikerül csak úgy hagyni, hogy
megmutatkozzon a hely és benne mi magunk, na meg nem utolsósorban
az itt élő kedves emberek, Cécile, Jean Francois és a fiuk,
Gabriel (aki velünk egyidős és szintén a gazdaságban dolgozik),
akikben igazán van felfedeznivaló mélység és inspiráló tudás.
És a rosszabb pillanatokban... na arról nem írok :)
nyűg-nyavalya-önostorozás-egymásizélgetése :) szerencsére
eddig sikerült túljutni rajta.
És rengeteg apróság, amiről még
lehetne mesélni... gyönyörű zenéket hallgatunk reggeli közben,
mindig együtt eszünk, vasárnap sosincs munka, de van szép ruha,
meseszép napfelkelte, költöző madarak óriási rajai, őzek,
frissen szedett gomba, Zoé – aki röfög, ha meglátja a malacokat
és új szót tud: apétit, és Teti-nek hívja Cécile-t, (anyát
meg csak „nyanyá”-nak), kandallóban égő tűz a nappaliban,
illatozó levendulacsokrok a házban, és … átadom a szót Ádámnak
:)
