2012-10-18

Megint Longo "Mad" - Franciaországban


(Rozi+Ádám) Úgy döntöttünk, hogy mielőtt megérkeznénk a Berthellot család farmjára, meglátogatjuk az 1973-ban elsőként alapított, legendás francia Longo Mai közösséget a Vaucluse-ben. Hétfő este (okt 16-a) értünk ide egy hosszú, de a végére csodaszép út után. A naplementében provence-i hangulatú falvakon kellett áthaladjunk, narancs-bordó-ibolyakék-türkiz ablakok és ajtók, meleg fényű kőházak, platánfasorok, juhnyájak, dombok, kőszirtek. Avignontól vagyunk 80 kilométerre Forcalquier és Limans között a hegyen kb. 100 ember társaságában.* A farm alapvetően három gyönyörű kő épületegyüttesből áll. A központi bázis, Grange Neuve neve vált ismertté. Az emberek ezekben a helyrehozott kőházakban, lakókocsikban és szalmaházakban laknak egy több mint 300 hektáros területen, eléggé szétszórtan. Rengeteg tevékenységet űznek itt: az alap a juhtartás és gyapjúkészítés (én ettől a műhelytől ámultam el legjobban, gyönyörű ruhák, kabátok, pulóverek, egyedi mintákkal, natúr színekben), van szemet igéző gyümölcsös, két hatalmas veteményes, állatok a húsfogyasztás fedezésére, asztalos és autószerelő műhely, gyógynövénylepárló, mini sajtüzem, pékség, sőt még egy 3000 kötetes képregény könyvtár is! A közösség részint piacolásból tartja fent magát, ahol a mindenféle késztermékeiket adják el, a nagyobb beruházásokra pedig a saját alapítványuktól kapnak támogatást.

Az egész terület összességében elég kaotikus benyomást kelt. Érzetre kicsit olyan mint egy hatalmas felnőtt játszótér, számunkra érthetetlen rend(etlenség)ben találhatók itt-ott szerszámok, eszközök, járművek, autótemető, istállóban lovak, raktárakban tök, zöldség, lekvárok, vetőmagok, és a munkafolyamatok sem tűnnek agyonszervezettnek. Az emberek projekt-szerűen foglalkoznak ezzel-azzal, van, hogy jól halad egy munkafolyamat, de előfordul az is, hogy a létszám-minimumot is nehezen tudják összehozni. Itt van éppen Ádám egy ismerőse, Paul, aki a Longok összekötője a  Reclaim The Fieldsben, aki kb. 10 éve él a Longokkal, ő tartott nekünk egy bemutató túrát. Amellett, hogy segített kicsit bepillantani ebbe a mikrovilágba, jó érzés is volt, hogy van legalább egy ember, akinek tudjuk a nevét :) Mert furcsa, és kicsit nehéz így megérkezni valahová, egy erős közösségbe, kialakult  csoportidentitással (ennek alapját főleg a társadalom-politikai aktivitásuk adja) – hárman nehezebb párbeszédbe elegyedni, stb. Így leginkább nézelődünk, ízlelgetjük az atmoszférát, és próbálunk nem ráfeszülni az idegenség-érzetünkre, hanem nyitottan itt lenni és annyit befogadni, ami jól esik. És gondolván, hogy a munkában való részvétellel a legegyszerűbb kapcsolatot teremteni, na meg mert ez van most fókuszban, Ádám elment kenyeret sütni az izraeli pékekkel...

A posztapokaliptikus hangulat hiába divat, mégis benne lenni elég érdekes. Valóban mintha kirándulást tennénk az összeomlás után, a túlélőkkel haverkodunk, van valami közös, de van valami nagyon más is. Ha sikerül beszélgetni emberekkel, kiderül, hogy mindenkinek tekervényes életútja van, utazók, gyaloglók, nomádok, kacifántos párkapcsolatok. Mint egy falucska, de mégsem az. Minden vasárnap össznépi gyűlésük van, amiről lemaradunk, így nem tudunk bemutatkozni egyszerre mindenkinek. Az info azért áramlik. Kb. második nap egy kislány este odahozta Zoé cumiját, amit útközben elveszítettünk. Nekünk meglepő volt, honnan tudta, hogy a miénk, hiszen van egy pár cumis kisbaba és mi még nem ismertuk a kislanyt.

Tegnap este a Radio Zinzine-ben (a saját rádiójuk, profi stúdió, elképesztő zenekönyvtár, internetes és rendes sugárzás is elég nagy távolságban) kérdeztek az otthoni helyzetről, mert az Archipel nevű újságjukban pont lejött egy cikk Magyarországról. Ha lesz ellenállás, szóljunk, és jönnek a traktorokkal...

Ma Christine mutatta meg a gyógynövényes boszorkánykonyhát, mesélt az ősanyákról Rozinak, akik az első hullámmal jöttek és akiktől ő is tanult.

Ma még piacra megyünk, aztán holnap reggel szedjük a sátorfát, és irány a vadnyugat.

*A Longo Mai közösségek történetéről lásd bővebben az Eszmélet 95. számában megjelent rövid szösszenetet Ádám jóvoltából.
itt keszulnek a gyapjuruhak



a Galambduc nevu epuletegyuttes


tokszuret



luxuslakosztaly












a legvadabb lakosztalyok egyike






Egy svájci apátságban

-->
Lépések az úton (tűzön)

(Ádám) Valahogy kötelességemnek érzem, hogy az első gépi beszámolóm előtt én is még visszatérjek az elindulásra. Az elindulásnak is arra a részére, ami már az úthoz tartozott, vagyis arra, hogy mennyi mindent kaptunk: támogatást, segítséget, bátorítást, útravalót, amuletteket, öleléseket... Régen: hamuban sült pogácsa, ma, velünk, 5l olívaolaj, 4 kg kolbász, 25 kg liszt, 8 üveg bor, 5 kg tészta, 18 üveg házi lekvár, befőtt, kompót, Csibének papi, kávé, pálinka, sajtok, kölesgolyó, egy cica, egy kutya és egy kolibri indult el...Ezeknek nagy részét ajándékba kaptuk. És a busz platójának összeszerelése Andrissal, a pince rendberakása Mátéval, a térkép Lindától, Péteréktől a matracok, Balázséktól a matrackiegészítő, petróleumlámpa Gábortól, mellény és esőkabát Giovannitól, hátihordó Papától és Ditától, gázfőző Rozi nagyszüleitől, babyphone Csillától, és még sorolhatnánk a pénzbeni és természetbeni támogatások sorát... Nem is hiszitek mennyi erőt ad mindez, és milyen fantasztikus érzés, hogy ennyien segítettetek abban, hogy útnak induljunk. Ennyi, ezt el kellett mondjam. Így ti is itt vagytok velünk.

Az osztrák rész valóban felért egy beavatással, erről Rozi rendkívül érzékletesen beszámolt.

[A tűzre lépést közvetlenül megelőző lelkiállapot.]

Szóval miután a beavatás első fázisán túl voltunk, belevetettük magunkat egy 5 csillagos wellnessbe a mamáméknál – erről a képek és Rozi szintén szemléletes beszámolója hűen tanúskodnak. Mamáméknál tényleg csodás volt. Valóban töltődhettünk: napfénnyel, tengerrel, tengeri herkentyűkkel, Mamáék reggelente átvették a Csibét, mi aludtunk, délután Csibéztek, mi újra aludtunk vagy jogáztunk.

[A tűzön járás első lépése: fantasztikus, ez nem is fáj, mi ebben a pláne?]

Az eljövetel nehéz pillanata után nyakunkba vettük Olaszországot, hogy a sempione-i hágón keresztül átjöjjünk Svájcba Chris barátomhoz, aki mára sajtmesterré és paraszttá vált. Az út lenyűgöző volt. A határ után elkezd felfelé törni a szerpentin, mígnem eléri a hágót, ahol a táj szinte érintetlen. A rozsdabarna hegyvonulatok vízeséseket zárnak közre, mögöttük pedig ködbe burkolózva 4000 m-es havas csúcsok fehérlenek. Finoman peregnek a hópelyhek, miközben valószínűtlen módon kifordul egy katonai dzsip egy katonai bázisról, amit eredetileg kolostornak néztünk. Az igazi kolostorba este fél nyolcra érünk, ahol Chris és a sioni anarchista barátai könnyű vacsorával várnak egy nehéz út után, Neuchatel felett az erdő szélén.

Ha itt töltenénk hosszabb időt, egész biztos gyönyörű novellát lehetne írni, mondjuk Thomas Mann, vagy inkább Hesse stílusában egyrészt a kolostor történetéről (40 évvel ezelőtt bernáthegyi kutya tenyésztéssel foglalkoztak itt a barátok, innen vitték szerte Európába a kölyökkutyákat, ma az egész birtok eladó, tippelni lehet mennyiért, legközelebb megírom:), másrészt a jelenlegi felállásról: kik, milyen viszonyulásokban, mit csinálnak a 21. században a kapitalista világrendszer fellegvárában, Svájcban, egy katolikus rendhez tartozó kolostorban. Chris mindenesetre itt dolgozik annál a családnál, akik a kolostor mezőgazdasági részét működtetik, és akik most nyaralnak. Ezért most extrán sok a munka, minden az ő vállán van: a kecskék, a juhok, a tyúkok, a macskák, a zöldségdobozok kiszállítása, a sajtkészítés, a bolt (bizalombolt), az egész ház a háztartással együtt (a legnagyobb kupleráj persze itt van:), és még jó pár apróság, ami egy gazdaság velejárója, és ahol ha hibázik az ember, hiába apróság, nagy bajt is okozhat vele.

Mi pedig gyakorlunk - Chrisnek segítünk a napi munkában: kecskét fejünk, sajtot készítünk, a kecskék legelőjét tágítjuk, a juhokat egy ablakkal odébb rakjuk, a kecskék szállodáját takarítjuk, tyúkokat, nyuszikat, disznókat, csacsikat etetünk, megetetjük a Csibét, végül magunkat is...Mondanom sem kell, hogy Zoé rettentően élvezi az állatokat, mindet meg akarja fogni, a cicák a kedvencei, a csacsi a „táti”, a kakas a „kaka”. Visszatértünk a reggeli koránkelésre, minthogy muszáj volt, de ez jobb is így. A hely miatt is igencsak megéri.

Harmadnapra mindig beáll az új ritmus, de addig azért van egy-két mély zuhanás: hol a helyünk az új szituban, mik a viszonyok, Csibe alkalmazkodjon, vagy mi alkalmazkodjunk hozzá, evés-alvás-(szarás)...Az alapfunkciók kitalálása több energiába kerül mindenesetre, mint otthon. Nincs rutin, ki kell találni, meg kell oldani, vagy le kell mondani az elvárásokról. Vagyis gyakorlunk.

Ma azért este, miután a Csibét letettük, a kenyér is kisült, Chris is elment aludni, Rozi azt mondta: „Te azért jobb kenyeret csinálsz, mint ahogy én kecskét fejek.” Ez újra felvillanyozott. Talán nem reménytelen a dolog...

[A tűzön járás második lépése: az ember elbízza magát, akár elmenne a falu végéig is ezen a szőnyegen.] 


a sempionei hagohoz kozel, hegyi pataknal frissulunk


katonai bazis erintetlen termeszeti kornyezetben



Chris es a nyaj



az apatsag kertje






bizalom biobolt





biztos ami biztos, ha egy nem eleg..

kilatas az apatsag epulete mellol

es ahol mi is laktunk, a farmepulet




Rozi neni kecsket fej! kell a kapucni; hogy ne legeljek le a hajamat a virgonc kecskeifjak


2012-10-04

Nyugdíjas napjaink

Mióta múlt szombaton megérkeztünk Zsuzsi nagyihoz és Giovanni papához, minden reggel 7kor kelünk, egy órát tai chizunk, fél órát zazent ülünk, délutánonként futunk egyet a tengerparti sétányon, olvasunk, naplót-blogot írunk, eközben Zoé egész nap játszik a nagyszüleivel, illetve jókat alszik. Este gyors vacsora, esti mese és megnézünk együtt egy jó filmet, kicsit beszélgetünk, újabb zazen, majd alvás, Zoé mélyen alszik, alig ébred, mindannyian frissen és üdén kelünk másnap. Ez volna a gondolataink szerint az ideális nap. De persze a napok nem így zajlanak. És azért mégis ideálisan telnek az olasz riviérán.
Van, hogy tudunk mártózni egyet az októberi tengerben, Zoé lábát is belelógatjuk, picit cirógat még a nap és a langyos tengeri szél. Nagyjából 4 nap alatt beállt az itteni, közös ritmusunk - Zsuzsiék segítségével mi is alhatunk jókat, nemcsak Zoika, ami különösen jól jött most, mert mindannyiunkon átfutott a még otthonról hozott betegség, fejfájással, orrdugulással, köhögéssel. De már az utolsókat rúgja, az alvás-gyömbér-propolisz-fokhagyma-forró-fürdő-tengeri levegő-napsütésnek hála, ennek a felbecsülhetetlen gyógykúrának nem tud nagyon ellenállni. És eközben Zoé tényleg nagyon sokat játszik, nagyon nagyon jól érzi itt magát. Van sok játszótér, óriási homokozó :) újabb és újabb lépcsők, amiket meg lehet hódítani, babakocsi és zsúrkocsi az erkélyen, amiket hosszú métereken át tud maga előtt tolni. Már egész jól ejti a "ciao ciao"-t is. Azért továbbra is a hintát emlegíti legtöbbet egy nap, utána sorban jön a: tészta, apa, cica, cici, sonka, autó, va-va (kutya), aha, ne.
la pasta


Zoé gyakorol





apa és lánya

a loanói keményfiúk





anya beborítva

Az első napok enyhe elveszettség-érzete, és az osztrák hegyek letisztultága után most egy másfajta kettős hangulat van rajtunk. Biztos, otthonos, belazult állapot és egyidejűleg kicsit irányt-vesztetten, fókuszálatlanul állomásozunk. A tengeren való átkelés előtt biztosan a madarak is megpihennek egy rövid ideig és erőt gyűjtenek. Talán ilyesmi ez nekünk. Próbáljuk erősíteni a szárnyainkat és élesíteni szemünket, finom étkekkel, immunerősítéssel, testmozgatással, elcsendesüléssel. Jövő hétfőig tervezünk itt maradni, kényeztetődni, utána Svájc felé vesszük az irányt. Addig is sokszor csak úgy lógatjuk a lábunkat az olaszosan zsibongós, illatos őszben, Zsuzsi odaadó nagymamai jelenlétével és Giovanni szenvedélyes, kulináris területen felülmúlhatatlan ajándékaival. Grazie mille nonna Suzanna e nonno Giovanni!

további fotók Zoéról itt