Úton-útfélen: Egy svájci apátságban

-->

Lépések az úton (tűzön)

(Ádám) Valahogy kötelességemnek érzem, hogy az első gépi beszámolóm előtt én is még visszatérjek az elindulásra. Az elindulásnak is arra a részére, ami már az úthoz tartozott, vagyis arra, hogy mennyi mindent kaptunk: támogatást, segítséget, bátorítást, útravalót, amuletteket, öleléseket... Régen: hamuban sült pogácsa, ma, velünk, 5l olívaolaj, 4 kg kolbász, 25 kg liszt, 8 üveg bor, 5 kg tészta, 18 üveg házi lekvár, befőtt, kompót, Csibének papi, kávé, pálinka, sajtok, kölesgolyó, egy cica, egy kutya és egy kolibri indult el...Ezeknek nagy részét ajándékba kaptuk. És a busz platójának összeszerelése Andrissal, a pince rendberakása Mátéval, a térkép Lindától, Péteréktől a matracok, Balázséktól a matrackiegészítő, petróleumlámpa Gábortól, mellény és esőkabát Giovannitól, hátihordó Papától és Ditától, gázfőző Rozi nagyszüleitől, babyphone Csillától, és még sorolhatnánk a pénzbeni és természetbeni támogatások sorát... Nem is hiszitek mennyi erőt ad mindez, és milyen fantasztikus érzés, hogy ennyien segítettetek abban, hogy útnak induljunk. Ennyi, ezt el kellett mondjam. Így ti is itt vagytok velünk.

Az osztrák rész valóban felért egy beavatással, erről Rozi rendkívül érzékletesen beszámolt.

[A tűzre lépést közvetlenül megelőző lelkiállapot.]

Szóval miután a beavatás első fázisán túl voltunk, belevetettük magunkat egy 5 csillagos wellnessbe a mamáméknál – erről a képek és Rozi szintén szemléletes beszámolója hűen tanúskodnak. Mamáméknál tényleg csodás volt. Valóban töltődhettünk: napfénnyel, tengerrel, tengeri herkentyűkkel, Mamáék reggelente átvették a Csibét, mi aludtunk, délután Csibéztek, mi újra aludtunk vagy jogáztunk.

[A tűzön járás első lépése: fantasztikus, ez nem is fáj, mi ebben a pláne?]

Az eljövetel nehéz pillanata után nyakunkba vettük Olaszországot, hogy a sempione-i hágón keresztül átjöjjünk Svájcba Chris barátomhoz, aki mára sajtmesterré és paraszttá vált. Az út lenyűgöző volt. A határ után elkezd felfelé törni a szerpentin, mígnem eléri a hágót, ahol a táj szinte érintetlen. A rozsdabarna hegyvonulatok vízeséseket zárnak közre, mögöttük pedig ködbe burkolózva 4000 m-es havas csúcsok fehérlenek. Finoman peregnek a hópelyhek, miközben valószínűtlen módon kifordul egy katonai dzsip egy katonai bázisról, amit eredetileg kolostornak néztünk. Az igazi kolostorba este fél nyolcra érünk, ahol Chris és a sioni anarchista barátai könnyű vacsorával várnak egy nehéz út után, Neuchatel felett az erdő szélén.

Ha itt töltenénk hosszabb időt, egész biztos gyönyörű novellát lehetne írni, mondjuk Thomas Mann, vagy inkább Hesse stílusában egyrészt a kolostor történetéről (40 évvel ezelőtt bernáthegyi kutya tenyésztéssel foglalkoztak itt a barátok, innen vitték szerte Európába a kölyökkutyákat, ma az egész birtok eladó, tippelni lehet mennyiért, legközelebb megírom:), másrészt a jelenlegi felállásról: kik, milyen viszonyulásokban, mit csinálnak a 21. században a kapitalista világrendszer fellegvárában, Svájcban, egy katolikus rendhez tartozó kolostorban. Chris mindenesetre itt dolgozik annál a családnál, akik a kolostor mezőgazdasági részét működtetik, és akik most nyaralnak. Ezért most extrán sok a munka, minden az ő vállán van: a kecskék, a juhok, a tyúkok, a macskák, a zöldségdobozok kiszállítása, a sajtkészítés, a bolt (bizalombolt), az egész ház a háztartással együtt (a legnagyobb kupleráj persze itt van:), és még jó pár apróság, ami egy gazdaság velejárója, és ahol ha hibázik az ember, hiába apróság, nagy bajt is okozhat vele.

Mi pedig gyakorlunk - Chrisnek segítünk a napi munkában: kecskét fejünk, sajtot készítünk, a kecskék legelőjét tágítjuk, a juhokat egy ablakkal odébb rakjuk, a kecskék szállodáját takarítjuk, tyúkokat, nyuszikat, disznókat, csacsikat etetünk, megetetjük a Csibét, végül magunkat is...Mondanom sem kell, hogy Zoé rettentően élvezi az állatokat, mindet meg akarja fogni, a cicák a kedvencei, a csacsi a „táti”, a kakas a „kaka”. Visszatértünk a reggeli koránkelésre, minthogy muszáj volt, de ez jobb is így. A hely miatt is igencsak megéri.

Harmadnapra mindig beáll az új ritmus, de addig azért van egy-két mély zuhanás: hol a helyünk az új szituban, mik a viszonyok, Csibe alkalmazkodjon, vagy mi alkalmazkodjunk hozzá, evés-alvás-(szarás)...Az alapfunkciók kitalálása több energiába kerül mindenesetre, mint otthon. Nincs rutin, ki kell találni, meg kell oldani, vagy le kell mondani az elvárásokról. Vagyis gyakorlunk.

Ma azért este, miután a Csibét letettük, a kenyér is kisült, Chris is elment aludni, Rozi azt mondta: „Te azért jobb kenyeret csinálsz, mint ahogy én kecskét fejek.” Ez újra felvillanyozott. Talán nem reménytelen a dolog...

[A tűzön járás második lépése: az ember elbízza magát, akár elmenne a falu végéig is ezen a szőnyegen.]